Az írás. Igen, az írás. Rájöttem, nem vagyok sem egy Dosztojevszkij, se egy Szabó Magda, sőt még egy harmadrendű Carry Bradshaw sem, de mégis, nekem ez a terápiám jelenleg. Nekem az írás olyan, mint rengeteg elfogyasztott alkohol után a hányás.  Az írással kiadom magamból, az, ami nem kéne belém. Irdatlanul idegesítő idegen dolgokat magamból.  Előtte érzem, hogy jön, jön, szorít, érzed, hogy feltör, aztán placcs… Kint van belőled és egy fokkal megkönnyebbül. Persze, nem old meg semmiféle problémát, hisz utána még mindig ott van a másnap, sőt harmadnap és a többi. De megkönnyít ideig-óráig.  Emlékszem, általánosban eldugott füzetetekbe, gimnáziumba pedig a barna noteszembe írtam, amit a Gabitól kaptam karácsonyra. Leírtam életem szánalmas és kevésbé szánalmastalanabb érdekesnél érdeketlenebb dolgait, ezzel is úgy érezve, hogy meghallgatást nyernek, ha nem is más füleinek, legalább az én három perccel, vagy három héttel idősebb énemnek. (vagy anyámnak, aki rendszeres kéretlen olvasója volt)

Jó lenne, ha miközben ezeket a sorokat firkantom le, tudnám, pontosan, hogy mi vár rám az életben. Kicsit megnyomnám, a teker gombot, előre mennék, megnézném, aztán vissza, még vissza, millió pillanatot végignéznék, megállítnék, újraélnék. Tessék már, megint nem tudom, mit akarok. Jövőben élni vagy a múltban?  És most megint kiöklendezne belőlem az a rész, hogy egyedül nem megy, mással könnyebben menne ez az egész hercehurca. Másrészt belegondolva, életem legszebb éveit élem, felépítettem saját aranykalitkámat.   Remeteként elvonulok a Duna parti lakásba és legnagyobb szívfájdalmam, hogy nem veszek ruhát addig, amíg nincs kész a szakdolgozat, vagy, hogy miért nincs pasim. Pedig tőrözhetnék azzal, hogy lent délen, most a családommal milyen bajok vannak, de tagadok. Inkább tagadok, és saját magamnak kreálok mondva csinált problémákat. Na, ez az… Problémák.  Ez embernek, soha semmi semmikor sem jó. Örülnék, ha elfogadnám a jót és nem keresném ebben is a rosszat.  Végre van időm magamat helyre rakni, elindítani egy úton.  22 éves vagyok, előttem a világ, az  lehet, ami lenni akarok ( Velvet.hu –n újságíró…egyszer csak kidobja a google, vagy majd időt fordítok ezen marketingjére is).

De nőiesen és finoman hangsúlyozom, bassza meg a lófasz, bassza meg a nagy büdös lófasz, hogy utálom a bizonytalant. Nekem biztonságra lenne szükségem.  Biztonságban akarom tudni, azt az érzést, hogy igenis boldog leszek és nekem nem olyan élet jutott, mint a családom 3 generációt visszamenő tagjainak.

Tessék, megmondtam. Ez az egész írás olyan, mint egy jó, kiadós hányás, ami még répát is tartalmaz, habár nem is ettél. Csak jött, jött, nem tudsz megállni, csak jár a kezed, kattog az agyad és ömlik ki belőled.  És most jobb?! Hm…. Mondjuk, de azért ennek is megvan az utóíze.