Eszembe jutott, nagymamám egyik mondása ( Az enni mindig kell mellett, helloo 4 farsangi lekváros fánk...éljen a multi)
Szóval a betegsége végén, egyszer anyukám elújságolta neki, hogy na csak azért is megevett egy tábla csokit és nevelőapám kedvence volt a csoki... Erre mamám azt mondta, hogy ne vonj meg magadtól semmit ami jólesik, mert nem éri meg!
És tudom, hogy számtalanszor mondták már ezt emberek. Csak nagymamám mindig az volt, aki feláldozta magát másokért, a családért.  Tudom, akor más votl az élet. Olyan, hogy invidualizmus nem is létezett, főleg nem egy nőnek, egy anyának. És szomorú belegondolni, hogy csak így csak úgy, azért ránkhagyta ezt az "életbölcsességet".  És most nem az miatt írom, hogy a kis lelkemet nyugtassam a fánkok miatt és az esti végeláthatatlan cukor-só-szénhidrátos lányos esténk miatt, hanem tényleg...hol éri meg, hogy az ember folyamatosan nyomás alatt és a megfelelésnek él, amikor közben magát boldogtalanná teszi? Nem lehet, hogy boldogtalanságunk okát először magunkban kéne keresni? De lehet, hogy nem is olyan rossz a helyzet, ha nem hinnénk el mindent vagy csak egy kicsit megráznánk magunkat?!

No ez most kicsit ilyen cukorkómás lett. Szép hétvégét:)