Vigyázz Magadra Mami

milyen vicces az élet, az előző bejegyzésem a halálról szólt...erre
Az ember egy önző lény. A legönzőbb a világon. Siratod azt a személyt, akinek tudod, hogy jobb lett, hogy megváltás volt a halál. Siratod, hogy nincs NEKED ott többet, hogy itt hagyott.
Fáj, szó szerint megszakad az egész szívem. Megszakad, mert ezzel is minket óvott. Ő döntötte el, hogy életét Isten kezébe adja, amikor Ő úgy dönt. És először az életében Ö döntött valamiről. Tisztelem nagyon, sokat tanított az életre. Játszott velem, tologatott a háztáji kocsiban, neki mindig tökéletes voltam, mindig mesélt a gyerekkoráról és a nyuszikáról meg a vadászról, amit nekem talált ki és minden este elmondattam. Megtanította, hogy büszkének kell lenni arra, honnan jött az ember, megtanította, hogy mi az, hogy gamatkodni, tentello és furtina. Miatta vagyok éhes ha dörög az ég, miatta kezelem minden bánatomat evéssel. Ő volt az akinek a legkedvesebb voltam és mindig megkönnyezett ha búcsúztunk.  Tudom, hogy büszke rám, hogy eddig vittem. És én mérhetetlenül büszke vagyok rá, hogy eddig harcolt ezzel a betegséggel ilyen fájdalmakkal. Fiatal volt, élhetett volna de Ő úgy döntött, hogy Ő elrendez mindent.
Szeretnék még sokmindent mondani neki. Szerettem, ha ott van a diplomaosztómon, ha láthat egyszer majd az oltár előtt, hisz csak miatta lettem felnőtt keresztény, hogy templomban esküdhessek. Tudtam, vártam már, készültem erre a pillanatra, de erre  a fájdalomra nem lehet készülni.
Nem gondoltam volna, hogy az lesz az utolsó alkalom. És ma csak álltam és csak azt tudtam mondogatni magamba, amit minden elköszönésnél. Vigyázz magadra Mami!
Köszönöm az Istennek, hogy engem egy ilyen ember nevelt fel. Köszönöm a szeretet és a támogatást amit adtál! Mindig a szívembe vagy és tudom, hiszem, hogy van mennyország, mert Te egy Angyal vagy és most a helyedre kerültél.

Az vers, amit tanítottál nekem:


Mama
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.