Írhatnék sokféléről. Elkezdhetnék írni a 21. századi szingli szociálpszichóligai megfigyeléseimet és hogy hogyan élem meg azokat. Kit érdekel? Senkit. Tudjátok, hogy mi van velem. Most azt hiszem, megint csak az írás kell...csak úgy idehányni a szavakat, betűket, telíteni a sorokat, abban a hitben lenni, hogy sokkal könnyebb lesz. Kisebb a teher amit az ember a vállán cipel. Teher? Milyen teher? Nincs is..csak kitalál az ember minden mondvacsinált dolgot. Mert nem hiszem, hogy dédanyám a kendúramtól kapott két pofon után siránkozott azon, hogy mókuskerék az élete és nem találja önmagát. Nem találom önmagam és idegesít ez az egész. Hogy dolgoktól, személyektől függenék. Pedig tudom, hogy az is milyen rossz volt. Meg kéne találni a középutat. De miért nem megy az ilyen könnyen? Egyszerűen tényleg jobb a hülyéknek. És csak írni, írni. Milyen érdekes...Azt mondja néhány barátom, hogy nem vagyok kitartó...Mert csak fellelkesedem dolgokért aztán lezuhanok a Taigetosz mélyébe. De az e fajta önterápiám az írás legalább megvan legalább 10 éves korom óta. És most is csak nem gondolkodni írni inkább. Csak idelökni a karaktereket és jobb lesz sokkal. Érzem? Érzem? Nem, de kit érdekel... Csak attól félek,hogy megint kezdek belezuhanni a tavaszi állapotomba és nem akarom. Vagy csak ez egy kicsit rosszabb...Vagy jobb mert már nem kelek-fekszek a német alfahímem gondolatával és azon agyalva, hogy kiugrott-e már az ablakon és, hogy miért nem tudtam elmondani azt amit embernek még nem tettem. 

És azt hiszi az ember, hogy akkor tanul a hibákból. Máskor másként csinálja... És akkor pedig szembesül, hogy ha másként csinálja sem lesz jobb. Jobb, de most mitől rossz? Nem értem, mi a bajom.